Szombaton reggel felkerekedtünk Szultánommal, és nekivágtunk a Hármashatárhegynek. Jómúltkoriban felfedeztünk ott egy csodás panorámaösvényt, de akkor éjszaka volt. Mivel meg akartuk nézni világosban is, ezt az útvonalat választottuk a hétvégi kiránduláshoz.
Induláskor úgy tűnt, meg fogunk ázni, kicsit csepergett az eső. De mire átértünk a város másik végébe, az eső elállt, s már a Nap is kikacsintott a felhők mögül. Elbuszoztunk a Fenyőgyöngyéig, és onnan sétáltunk felfelé a kék jelzésen, aztán rátértünk a zöld kereszttel jelzett utacskára. Elég nagy volt a forgalom, más kirándulók is jártak arra.
Az út első szakasza meredeknek bizonyult. A lábam remegett, és a tüdőmet is túlterheltem, erőteljesen ziháltam. Mire felértünk a panorámaösvényig, friss oxigéntől részegülten tántorogtam. Kerestem az egyensúlyomat, de nagyjából a hegy tetején találtam meg. (Lehet, hogy legutóbbi ottjártamkor ottfelejtettem?) Egészen borzasztó, hogy az ember szervezete alkalmazkodik a városi szmoghoz, és ájuldozik, ha friss, tiszta levegőt szív. Még akkor is letaglóz a friss levegő, ha nem mozgok túl sokat. De így, a szervezetet túlhajszolva, nagyobb oxigénfelvételre kényszerítve a hatás sokszoros.
Lehet, hogy néhányan teljesen hülyének néztek, de némely fáknál ellenállhatatlan vágyat éreztem az ölelésre. Nem is álltam ellen. A napsütötte meleg fatörzsek elevensége tapintható.
Tágra nyílt szemekkel ittam be a szeptemberi jelmezbe öltözött erdő hangulatait. Szeretem az ősz ezer színét, az avar sárgáját, a bokrokon függő bogyók pirosát, lilásfeketéjét, a moha zöldjét, a föld barnáját, a fatörzsek ezüstszürkéjét. Ahol a napsugár megtalálta az utat a lombok alá, mézarany fénnyel fonta át az árnyakat, csipkemintát vetítve a talajra. Az út széléről vadrózsa bókolt felénk, csipkebogyóit rázva, ringatva. Mögötte meredély. Ahogy jártunk-keltünk szöcskét, fürge gyíkot riasztottunk fel, akiknek sürgőssé vált eltűnni az avarban. Bujkáló-bajnokok. Egyet se tudtam lefotózni.
Az út végén az ösvény ismét meredekké vált. A fák gyökerei, kidőlt fatörzsek alkottak lépcsőket és akadályokat. Úgy élveztük az erdőjárást, mint a kisgyerekek, ugráltuk át az úton keresztbedőlt törzseket, caplattunk felfelé a természet alkotta tereplépcsőkön, és ha alternatíva akadt, mindig a nehezebb utat választottuk. Megdolgoztattuk elkényelmesedett korpuszunkat. Felfelé menet gyűjtöttem be néhány tobozt, szép makkot, egy-két vadgesztenyét. Most már otthonunkat díszítik. Magunkba szívtuk az erdő levegőjét, energiáját, eszenciáját. Mire a csúcshoz értünk, tűzött a nap, Szultán nem is érezte jól magát. Árnyékot keresett, de nem talált. A hegytetőn rétek vannak, bozótos, kavicsok, nagyobb kövek... Ellenálltam a kísértésnek, és nem hoztam haza a hegyet, az összes követ a helyén hagytam.
Ahogy a hegytetőről körbenéztünk, minden irányban kristálytisztán látszott a táj, kivehetőek voltak a kis települések. A város felett azonban megült a homály. Szépen ragyogtatta a nap, igen romantikusan ködösnek tűnt, de azért mégis tudja az ember, hogy ezt a légköri „tüneményt” a légszennyezés hozza létre.
Nem sokáig nézelődtünk odafent. A világ tetejéről felhívtam anyukámat, megbeszéltem vele a hó végi hazautazásunkat. Biztos nagyon jó lesz. Visszük Szultán családját is, ők még soha nem jártak azon a környéken.
Aztán a méhek, darazsak leűztek minket az oromról. No nem éppen üldözős szándék volt bennük, hanem az itókánkra vágytak, amely erőteljes gyümölcsillatot árasztott. Onnan már nem is vittük messzire, mert a felfelé vezető úton szinte teljesen elfogyott. A parkoló mellett találtunk szemetest, ahol ki tudtuk dobni a kiürült flakont.
A kirándulásunk egyik nagy piros pontja volt, hogy kevés szemetet láttunk az erdőben. Nem tudtunk rájönni, hogy ez vajon annak tudható-e be, hogy jócskán magas a csúcs, meredek a hegyoldal, egyébként sem átjáróház a terület, aki nem gondolja komolyan a kirándulást, az nem jár erre, vagy valamikor a közelmúltban esetleg volt erre egy hulladékgyűjtő akció.
A lefelé vezető út lényegesen könnyebb és gyorsabb volt. Itt már nem álltam meg fákat ölelgetni, mohás sziklát simogatni. A fotózást is abbahagytam, mert igencsak korlátozott a telefonom tárhelye, és annyira jó képeket nem is csinál. A csúcsot nem azon az úton hagytuk el, amerre felmentünk. Találtunk egy vadregényesebb ösvényt, ami kerülte a kék jelzést, más úton vezetett a jól bevált panorámaösvényünkre. Ahogy a fák árnyékába értünk, Szultán azonnal jobban lett. Szegénykém rosszul tűri a meleget. És jobban szereti, ha a levegő siet, mint ha nyugton marad.
Miután így feltöltődtünk energiával, betértünk a Fenyőgyöngye étterembe. Minden arra járónak ajánlom. Hangulatos kis zug, sokféle étellel, és elfogadnak ételutalványt és üdülési csekket is. Az étterembe kutyát is be lehet vinni, azzal a feltétellel, hogy a kutya a gazdi asztala mellett marad. Felfedeztem az étlapon a dödöllét, ami köretként rendelhető. Rá is kérdeztem, hogy ez tényleg az az echte vasi-zalai dödölle. A pincér nem hazudott, tényleg az volt. És milyen finom!
Kifelé jöttünk az étteremből, amikor felhívott egy barátnőm, akiről ezer éve nem hallottam. Nagyon jó volt hallani a hangját. Ha minden jól megy, a hazautazós, családlátogatós hétvégén őt is látni fogom. Remélem, tényleg el tud jönni!
Összességében ez egy nagyon jól sikerült nap volt. Számomra ritka élmény így kiszabadulni a természetbe. Valahogy nehezen indulunk el, nekünk örökké túl messze van minden. De ha sikerül eljutnunk a természetbe, jól érezzük magunkat, és semmiségnek tűnik az, ami korábban akadályként tornyosult előttünk.
Egyre csak növekszik bennem az elvágyódás, folyton kifelé kacsintok a városból. Kivételesen a kirándulás sem csitított ezen, inkább felkorbácsolta a szabadság, a természet iránti vágyat. Egyre azon gondolkodom, hol, miből, hogyan lehetne felépíteni álmaim természetközeli otthonát.