Álmatlanság

Egész éjjel alig aludtunk valamit. Álom és ébrenlét határán egyensúlyoztunk, és gyakrabban billentünk az utóbbi felé. Szultán reggel jött rá, hogy mi okozta a problémát. Bejött a telihold a szobába. Egész éjjel besütött az ablakon, a rácsosan leengedett redőny nem igazán állta útját.

Összevissza álmodtam mindenfélét, de reggel semmire nem emlékeztem, csak arra, hogy mennyire elfáradtam a sok tennivaló közepette.

Korábban nem hittem el, ha valaki azt mondta, hogy a holdtól alszik nyugtalanul. Most már kezdem érteni, mire gondoltak az emberek. (Meglehet most kellett volna tennünk a gyermekáldásért, midőn a Telihold a nászágyra süt.)

Persze most leragadnak a szemeim, minden tagomat külön-külön fáradtnak, nehézkesnek érzem. Az éjszakai álmatlanságot már-már törvényszerűen követi a nappali álomkór. Alig várom, hogy véget érjen a nap. Munka után kincses- és könyvesboltba megyünk Szultánnal. Remélem, ma jó hangulatban lesz. A munkahelyén ma jelentik be hivatalosan az előléptetését. Már vagy egy hete feldobott hangulatban van, ő azóta tudja. Sokat küzdött, keményen megdolgozott ezért.

A múlt héten volt kötelező pszichológiai felmérésen is. A pszichológus azt mondta, hogy ilyen eredményeket magasabban kvalifikált emberek szoktak produkálni. A személyzetis (HR manager) pedig azt mondta, hogy ez most egy nagyon jó állomás a felfelé ívelő pályáján, egy következő lépcsőfok.
Hogy csapongnak a gondolataim! Nem erősségem egyszerre egyfelé koncentrálni. 

Látogatóban Földanyánál

Szombaton reggel felkerekedtünk Szultánommal, és nekivágtunk a Hármashatárhegynek. Jómúltkoriban felfedeztünk ott egy csodás panorámaösvényt, de akkor éjszaka volt. Mivel meg akartuk nézni világosban is, ezt az útvonalat választottuk a hétvégi kiránduláshoz.

Induláskor úgy tűnt, meg fogunk ázni, kicsit csepergett az eső. De mire átértünk a város másik végébe, az eső elállt, s már a Nap is kikacsintott a felhők mögül. Elbuszoztunk a Fenyőgyöngyéig, és onnan sétáltunk felfelé a kék jelzésen, aztán rátértünk a zöld kereszttel jelzett utacskára. Elég nagy volt a forgalom, más kirándulók is jártak arra.

Az út első szakasza meredeknek bizonyult. A lábam remegett, és a tüdőmet is túlterheltem, erőteljesen ziháltam. Mire felértünk a panorámaösvényig, friss oxigéntől részegülten tántorogtam. Kerestem az egyensúlyomat, de nagyjából a hegy tetején találtam meg. (Lehet, hogy legutóbbi ottjártamkor ottfelejtettem?) Egészen borzasztó, hogy az ember szervezete alkalmazkodik a városi szmoghoz, és ájuldozik, ha friss, tiszta levegőt szív. Még akkor is letaglóz a friss levegő, ha nem mozgok túl sokat. De így, a szervezetet túlhajszolva, nagyobb oxigénfelvételre kényszerítve a hatás sokszoros.

Lehet, hogy néhányan teljesen hülyének néztek, de némely fáknál ellenállhatatlan vágyat éreztem az ölelésre. Nem is álltam ellen. A napsütötte meleg fatörzsek elevensége tapintható.

Tágra nyílt szemekkel ittam be a szeptemberi jelmezbe öltözött erdő hangulatait. Szeretem az ősz ezer színét, az avar sárgáját, a bokrokon függő bogyók pirosát, lilásfeketéjét, a moha zöldjét, a föld barnáját, a fatörzsek ezüstszürkéjét. Ahol a napsugár megtalálta az utat a lombok alá, mézarany fénnyel fonta át az árnyakat, csipkemintát vetítve a talajra. Az út széléről vadrózsa bókolt felénk, csipkebogyóit rázva, ringatva. Mögötte meredély. Ahogy jártunk-keltünk szöcskét, fürge gyíkot riasztottunk fel, akiknek sürgőssé vált eltűnni az avarban. Bujkáló-bajnokok. Egyet se tudtam lefotózni.

Az út végén az ösvény ismét meredekké vált. A fák gyökerei, kidőlt fatörzsek alkottak lépcsőket és akadályokat. Úgy élveztük az erdőjárást, mint a kisgyerekek, ugráltuk át az úton keresztbedőlt törzseket, caplattunk felfelé a természet alkotta tereplépcsőkön, és ha alternatíva akadt, mindig a nehezebb utat választottuk. Megdolgoztattuk elkényelmesedett korpuszunkat. Felfelé menet gyűjtöttem be néhány tobozt, szép makkot, egy-két vadgesztenyét. Most már otthonunkat díszítik. Magunkba szívtuk az erdő levegőjét, energiáját, eszenciáját. Mire a csúcshoz értünk, tűzött a nap, Szultán nem is érezte jól magát. Árnyékot keresett, de nem talált. A hegytetőn rétek vannak, bozótos, kavicsok, nagyobb kövek... Ellenálltam a kísértésnek, és nem hoztam haza a hegyet, az összes követ a helyén hagytam.

Ahogy a hegytetőről körbenéztünk, minden irányban kristálytisztán látszott a táj, kivehetőek voltak a kis települések. A város felett azonban megült a homály. Szépen ragyogtatta a nap, igen romantikusan ködösnek tűnt, de azért mégis tudja az ember, hogy ezt a légköri „tüneményt” a légszennyezés hozza létre.

Nem sokáig nézelődtünk odafent. A világ tetejéről felhívtam anyukámat, megbeszéltem vele a hó végi hazautazásunkat. Biztos nagyon jó lesz. Visszük Szultán családját is, ők még soha nem jártak azon a környéken.

Aztán a méhek, darazsak leűztek minket az oromról. No nem éppen üldözős szándék volt bennük, hanem az itókánkra vágytak, amely erőteljes gyümölcsillatot árasztott. Onnan már nem is vittük messzire, mert a felfelé vezető úton szinte teljesen elfogyott. A parkoló mellett találtunk szemetest, ahol ki tudtuk dobni a kiürült flakont.

A kirándulásunk egyik nagy piros pontja volt, hogy kevés szemetet láttunk az erdőben. Nem tudtunk rájönni, hogy ez vajon annak tudható-e be, hogy jócskán magas a csúcs, meredek a hegyoldal, egyébként sem átjáróház a terület, aki nem gondolja komolyan a kirándulást, az nem jár erre, vagy valamikor a közelmúltban esetleg volt erre egy hulladékgyűjtő akció.

A lefelé vezető út lényegesen könnyebb és gyorsabb volt. Itt már nem álltam meg fákat ölelgetni, mohás sziklát simogatni. A fotózást is abbahagytam, mert igencsak korlátozott a telefonom tárhelye, és annyira jó képeket nem is csinál. A csúcsot nem azon az úton hagytuk el, amerre felmentünk. Találtunk egy vadregényesebb ösvényt, ami kerülte a kék jelzést, más úton vezetett a jól bevált panorámaösvényünkre. Ahogy a fák árnyékába értünk, Szultán azonnal jobban lett. Szegénykém rosszul tűri a meleget. És jobban szereti, ha a levegő siet, mint ha nyugton marad.

Miután így feltöltődtünk energiával, betértünk a Fenyőgyöngye étterembe. Minden arra járónak ajánlom. Hangulatos kis zug, sokféle étellel, és elfogadnak ételutalványt és üdülési csekket is. Az étterembe kutyát is be lehet vinni, azzal a feltétellel, hogy a kutya a gazdi asztala mellett marad. Felfedeztem az étlapon a dödöllét, ami köretként rendelhető. Rá is kérdeztem, hogy ez tényleg az az echte vasi-zalai dödölle. A pincér nem hazudott, tényleg az volt. És milyen finom!

Kifelé jöttünk az étteremből, amikor felhívott egy barátnőm, akiről ezer éve nem hallottam. Nagyon jó volt hallani a hangját. Ha minden jól megy, a hazautazós, családlátogatós hétvégén őt is látni fogom. Remélem, tényleg el tud jönni!

Összességében ez egy nagyon jól sikerült nap volt. Számomra ritka élmény így kiszabadulni a természetbe. Valahogy nehezen indulunk el, nekünk örökké túl messze van minden. De ha sikerül eljutnunk a természetbe, jól érezzük magunkat, és semmiségnek tűnik az, ami korábban akadályként tornyosult előttünk.

Egyre csak növekszik bennem az elvágyódás, folyton kifelé kacsintok a városból. Kivételesen a kirándulás sem csitított ezen, inkább felkorbácsolta a szabadság, a természet iránti vágyat. Egyre azon gondolkodom, hol, miből, hogyan lehetne felépíteni álmaim természetközeli otthonát.

Hétvégén

Szultán megígérte, hogy szombaton napközben elmegyünk erdő-sétára. Remélem, hogy szép, esőmentes időnk lesz, mert egyébként könnyedénmegfázós vagyok. Szeretnék némi őszi dekorációnak valót begyűjteni. Persze a dekor nagy részét úgy fogom megvásárolni, de valahogy mindig jó látni azt a pár szem makkot, vadgesztenyét, fenyőtobozt, amit magam szedtem össze az erdőben.

Már alig várom a hétvégét. :)

Nyári napforduló – 2011.

Frissebb élményként kellett volna írnom róla. Az azóta történtek ködében kezd elhalványulni, és már csak mérföldkőnyi momentumaira emlékszem.

A helyszínt alig találtuk meg, még soha nem jártunk arra. A szabad ég alatt volt a szertartás, bár nem hagytuk el a várost. Egy nagyobbacska, már-már erdőnyi parkban, annak is nem túl mélyén állították fel az oltárt. A szomszédos tisztáson hatalmas máglya állt készenlétben. Itt állították fel azt az asztalt is, amelyről lakomázni lehetett. Batyus-bál jellegű volt, mindenki vitt valami ételt-italt. Mi is, pedig csak a szertartásra maradtunk.

Az este rosszul indult. Késett a szertartás kezdete, pedig nekünk utána is időre kellett volna menni. A párom nagyon dühös volt, amiért nem a megbeszéltek szerint alakult a napirend. Türelmetlenül hallgatta végig az előadásokat. A másodikra már eléggé lehiggadt, oda is tudott figyelni. A kelták életmódjáról szólt. Az előadó láthatóan nem volt gyakorlott, az előadás nem volt gördülékeny. Ellenben fejből mondta, és sok humorral fűszerezte, ezért elnyerte a tetszésünket.

Amikor a szertartás megkezdődött végre, Szultán még elutasító volt. Külső szemlélő akart maradni, csak meg akarta várni, hogy én végezzek. Ragaszkodtam hozzá, hogy beálljon velem a külső körbe, és részt vegyen a rituáléban. Életünk első wicca szertartása volt ez. Én elfogódottan ácsorogtam, el se hittem, hogy tényleg itt vagyok. Szultán is érdeklődéssel nézelődött, ha már beállt a körbe. Amikor a főpap és a főpapnő körbehordták a süteményt és a bort, volt, aki nem akart beleinni a közös kehelybe. A páromnak másféle aggályai voltak. Mókás volt látni, ahogy kehely felé szimatolt, nem volt tisztában azzal, hogy miféle ital van benne. Szimatról megállapította, hogy legalább elfogadható minőségű bort kínálnak neki, az ellen nem volt kifogása, így beleivott.

Ezután következett az a pont, amikor a szertartás résztvevői egy úgynevezett energiakört hoznak létre, s ki-ki a maga céljai szerint irányítja el az energiát. Valójában magát az energiát a szertartást vezető papok adták, aztán beálltak a körbe. Megfogtuk egymás kezét úgy, hogy egyik kézzel fogadtuk, a másikkal adtuk az energiát. Éreztem, hogy a párom megfeszül az energiaörvényben. Egyre jobban szorította a kezemet. Utóbb mondta, hogy ilyent még soha nem érzett, kis híján elájult az energiaözöntől. Én akkor sem éreztem semmi ilyen megfogalmazhatót, de nem tudtam kinyitni a szemem, hogy ránézzek. Őt teljesen megdöbbentette ez az élmény. A fekete gyertyához tudta hasonlítani, de annak az erőnek a többszörösét érezte itt. Sajnos nem volt időnk arra, hogy ott maradjunk beszélgetni, pedig jól esett volna.

A Kelta-Wicca-Hagyományőrzők Egyházának oldalán a következő meghatározás van erre a jelenségre:
Energiakör:
Gyakran használatos a rituálék során. Szoktak energiát küldeni a Földanyának, a természetnek, vagy embereknek, akikről tudják, hogy szüksége van rá.
A coven tagjai megfogják egymás kezét. A helyes kézfogásnál a jobb kéz van felül, mint aktív kéz, a bal kéz pedig alul, mint passzív kéz. Így az energia balról jobbra áramlik. Először létrehozzák a kört, és érzékelik mindannyiuk energiáját. Amikor a kör teljes, elkezdik áramoltatni az energiát, előbb lassan, csordogálva, majd fokozzák, egyre gyorsabban és egyre erősebben. Általában a Főpap koncentrálja az energiát a kívánt irányba, a többiek pedig áramoltatják azt.

Csodálatos élmény volt mindkettőnknek. Az energiaörvény után Szultán egyet sem morgott amiatt, hogy elkésünk a másik helyről. Azt mondta, hogy ez megér egy kis késlekedést.

Minden csoda ellenére voltak benne zavaró tényezők, pl. más sétálgatók, kutyasétáltatók. Ugyanis a hely nemcsak teljesen nyilvános, de némileg forgalmas is. A boszi mondta, hogy a következő ünnepen nem lesz ilyen. Bár ugyanabban a parkban leszünk, egy kicsit eldugottabb, érintetlenebb tisztáson. Még több, mint egy hetünk van addig, de már türelmetlenül várom.





Kalandozások a gyertyamágiával

Már korábban említettem a gyertyamágiát.

Először ugyebár főiskolás koromban találkoztam vele, "A boszorkányság nagykönyve (Raymond Buckland)" révén. Azt a fejezetet töviről hegyire rongyosra olvastam. Akkoriban még annyira nem voltam internetguru, így nem jutott volna eszembe ott keresgélni további információkat. A könyvben talált adatokkal viszont nagyon jól elbarkácsolgattam. Általában két célra alkalmaztam a gyertyamágiát:

1. A baráti körömben, illetve saját részre sikeres tanulmányi eredményekért (zárthelyi dolgozatok, vizsgák, szigorlatok). Persze tanultunk, készültünk, de azért biztos ami biztos alapon gyertyáztunk is. Az egyik barátnőmnek néha a vizsga alatt is égettem a gyertyát.
2. Szintén a baráti körben szerelmi mágiát űztünk. Egy dologhoz ragaszkodtam megrögzötten – mert kérem én olyan hülye vagyok, hogy a mai világban még elveim vannak – nem voltam hajlandó személyre szóló szerelmi varázslatra. Mindig igyekeztem megmagyarázni a páciensnek, hogy milyen csúf dolog megtörni a másik ember szabad akaratát, különös tekintettel arra, hogy illetőt ugyebár szeretjük. Másrészről viszont milyen értéktelen az a kapcsolat, és mennyire nem tiszta szerelem az az érzés, amit így csikarunk ki a sorstól. Így sikerült elérnem, hogy többnyire olyan ellenneműekről volt szó a varázslatok során, akik amúgy is hajlottak a kapcsolatra, és csak a kételyeket, gátlásokat kellett elűzni, vagy a lehetőséget megteremteni. Őket is úgy határoztuk meg, hogy nem személyre szólóan, hanem jellemvonásokkal, csillagjeggyel, stb. A sors fintora, hogy egyedül nekem nem jött össze a gyertyázott kapcsolat. Nem mintha bánnám, most már örülök neki, még ha akkortájt a szívem szakadt is meg. De az élet egyéb területein is jellemző rám, hogy mások ügyét hatékonyabban képviselem, mint a sajátomat.

Az eltelt évekkel több információt nyertem a témáról, s talán kissé bele is zavarodtam. Amikor felmerült, hogy a termékenység ügyéért gyertyamágiázzunk, akkor alaposan utánanéztem a neten, hogy ki mit ír a témáról. Még planetáris órákat is számolgattam, de ezt végül nem vettem igénybe. Holdúrnőre hagyatkoztunk, és színek mágiájára. Nem mellesleg, ezt tanácsolt a boszi a boltban.

Elsőként ugyebár megnéztem, hogy a termékenység színe a zöld, tehát zöld gyertya kell. Telő, avagy teliholdkor kell mágiázni. Hát a következő telihold előtt egy héttel mentünk be a boltba. Két perc után lecsekkolta a boszi az elveszettségemet, és ingyen és bérmentve a következő tanácsot adta:

Vigyünk két hosszabb gyertyát, egy zöldet a termékenységért és egy pirosat a sikerért, és teliholdig minden este égessük őket úgy, hogy teliholdra égjenek le. Teliholdra gyújtsunk újabb, rövidebb gyertyát, és egy feketét is, ami az akaratot erősíti, koncentrálja.

Megfogadtuk a tanácsot.

Esténként rákészültünk, meditálva meggyújtottuk a gyertyákat. Én csak áhítatot éreztem, Szultán egy kis energiaáramlást is. Minden este égettük a gyertyákat, s eljött a telihold. Amikor meggyújtottuk a fekete gyertyát, Szultán megdöbbent. Elmondta, hogy a fekete gyertya meggyújtása nagyságrendekkel terjedelmesebb energiaáramot keltett, mint a másik két gyertyáé. Eddig nem foglalkozott az én misztikus könyveimmel, mindazzal, amit meséltem neki, és a bosziboltot is kissé szkeptikusan látogatta. Azt hiszem, elsőként a fekete gyertya győzte meg arról, hogy komolyabb vizsgálódásra érdemes témakör.

Amikor nyár közepe táján, Litha előtt betévedtünk a boltba, legott meghívtak minket a napforduló ünnep szertartására. Bár aznap estére már volt programunk, addig variáltunk, míg minden belefért.

De ez legyen egy másik történet.

A gyertyamágia végülis nem hozott sikert, de valamilyen hatása mégis volt. A misztikummal párhuzamban a nőgyógyász által javallott módszereket is elkezdtük használni. A napi hőmérsékletmérésen meglátszott, hogy a ciklusom rendezettebbé vált a gyertyamágiázás időszaka alatt.

Párom

Rendkívüli és különleges ember. Már csak azért is annak kell lennie, mert sikerült elnyernie legmélyebb bizalmamat. Sokan látják úgy, hogy túlsággal is megbízom az emberekben, de ez tényleg csak látszat. Valójában igen keveseknek vagyok a teljességig kiadni magam. Jelmezek garmadája áll készen az agyamban arra az esetre, ha valakivel beszélgetésbe, hétköznapinál közelebbi kontaktusba kell bonyolódnom. De ez most nem rólam szól, hanem arról, aki nem hiába kopogott be a csigaházba.

Először is bohókás. Teljesen dinka. Okos, éles elméjű. Emellett egy nagy gyerek, aki szeret játszani. Filmeket, zenét, kirándulást kedveli. A természetet, növényeket, állatokat szereti. Lehet vele tudományos témákról beszélgetni, de nem áll tőle távol a spiritualitás témaköre sem. Velem együtt szereti a mesét, fantasy-t, sci-fit.

És kérem ő olyan pasi, akinek lelke van. Sőt! LELKE van.

Meg humora. És mostanra más a keserűséget is maga mögött hagyta, már tud önmagán is nevetni. Ezt kérem nehéz ám megtanulni, a saját példámon is láttam. Ehhez jellem kell!

Na jó, egy kicsit hólyag. De nagyon édesen csinálja! Mindig megnevettet vele. És ambiciózus. De legalább tehetséges és rátermett is.

Olyan hirtelen jöttünk össze, hogy mindenki futó lángolásnak gondolta. Hát ez hosszútávfutó, mert tart kb. 5 éve, és már arról is meggyőzött, legnagyobb ellenállásom dacára, hogy engem meg kell gyűrűznie. És már a trónutódláson dolgozunk. Igaz, trón nincs, de van egy kényelmes karosszékünk.

Kell őt valamilyen néven emlegetni, de a valódi nevét nem szívesen írnám ki, máshol sem tettem. Legyen ő itt Szultán.

Amikor találkoztunk, a spirituális világképe eléggé kifordított volt. Mivel az volt számára a leginkább elérhető, keresztény alapokon nyugvó kifordított volt. Bár igazi keresztény neveltetést soha nem kapott, a családja vallásmentes lévén, azért a kor és az országos környezet rányomta a bélyegét. Úgy gondolta, hogy van isten és ördög, és bizony a földkerekség minden területén, legfőképp a keresztény egyházakban az ördögöt imádják.

Amikor összejöttünk, sokat beszélgettünk ilyen témákról. Néhány tévképzetét helyreraktam, mert pl. Baal istenséget az ördög egyik megtestesülésének avagy főparancsnokának gondolta.

Végül kiderült, hogy velem együtt meglehetősen individualista, már ami a gondolat és hit szabadságát illeti. A természethit hozzá is közel áll, de mégis más, mint én. Őt jobban vonzzák az átkok, a nekromancia, a hasonló, számomra sötétséges dolgok. Konszenzusra azóta sem jutottunk, de ez nem zavar senkit.

Amiben még különleges, az egy olyan képessége, amit kissé irigylek. Gyermekkorában képes volt anyukájának görcsös fájdalmait enyhíteni. Olyasféle koncentrációs technikát használt ehhez, mint amit az agykontrollban is tanítanak. A végére rettenetesen kimerült. Nemrég mondta a boszi, akivel megismerkedtünk, hogy valószínűleg nem gyógyít, hanem elveszi, elnyeli a betegséget. Ez is egy technika, csak a mi létsíkunkon szerintem nem túl egészséges. De erről majd még tájékozódom.

Amikor összejöttünk, úgy gondolta, hogy ezt a képességét kinőtte a kamaszkorral. Néhány helyen utána olvasott, és úgy találta, hogy a gyerekeknél gyakori az efféle misztikus, spirituális képesség (energiaérzékelés, auralátás, gyógyítás, telepátia, stb.), ami aztán a serdülés során megszűnik, eltűnik. Ezt a gondolatmenetet furcsálltam, mert hát ugyebár az agykontrollban ugyanezt felnőtt emberek megtanulják, akkor nem lehet törvényszerű a múlása. Sokat gondolkodtam rajta, mígnem ráleltem a megoldásra. A gyermeki én tisztasága teszi lehetővé ezen képességek kibontakozását. Mert a gyermek nem olyan káoszos lelkű, mint a taposómalomba börtönzött felnőtt, mint az az ember, aki az információk özönében elveszett. A gyermek még tisztán, kételyek nélkül tud valamilyen lenni. A gyógyítás útja nála pl. a szeretet volt. A szeretetet a kisgyermekek képesek árasztani magukból, de a kamaszkori lélekbolydulás során éppen ez az, ami elvész. Zaklatottan keresik útjukat, és a hormonális változások miatt az igényeik is megváltoznak, nem tudják olyan tisztán szeretni a környezetükben élőket s önmagukat, mint korábban. Jó esetben a serdülés sikerrel zárul, a zaklatott lélek kisimul, az egyéniség újra meghatározódik, és a fiatal képessé válik újra meglelni a saját harmóniáját. Ha valaki azt gondolja, hogy a „különleges képességei” eddigre elmúltak, akkor nem is próbálkozik velük. Szultán is így volt ezzel. Amikor találkoztunk rendkívül zaklatott volt a közeli múltja miatt, sokat gyűlölködött. Ekkoriban kezdtem el győzködni arról, hogy a képességek nem múlhatnak el végleg a kamaszkorral, nincs ilyen törvényszerűség. Végül akkor hitte el, amikor az én fájdalmaimat kellett enyhíteni. Sikerrel vette az akadályt. Mert a gyógyítás útja a szeretet, és újra képessé vált igazán szeretni, nem csak mímelni a szeretetet.

Azóta autodidakta módon fejlődött tovább ebben, más szeretteinek, barátainak is enyhítette bajait. Nem esik túlzásba, nem pénzért csinálja, csakis segítő szándékból. A dolog természetéből adódik, hogy csakis így működőképes.

Bár nem foglalkozott spirituális témákkal behatóbban, amíg nem találkoztunk, gyakorlatilag sokkal közelebb állt hozzá, mint én. Nekem csak tudásom van erről, elméleteim, gondolataim. Neki tapasztalata. E téren rengeteget adtunk egymásnak. Ő kapott tőlem bizonyosságot, erőt, szeretést, s én kaptam tőle az elképzelésre megerősítést, és talán meggyőződést.

Távol áll tőlem, hogy (isten)hivő legyek, már csak ezért sem tartom magam wicca-nak, az ő esetében mégis képes vagyok azt érezni, hogy számomra megtestesíti a Pánt, az Agancsos Istent, az istenpár férfias oldalát.

Úton-útfélen

Hogy is kerültünk effektíve ebbe a helyzetbe? A párommal, immáron – majd két hete – férjemmel gyermeket szeretnénk. De pszt! Ez a melóhelyen még titok, amíg össze nem jön.

Mivel hosszas ideje nem jött össze, elkezdtünk utánajárni, hogy ennek miféle okai lehetnek. A tapasztalatok azt mutatják, hogy az esetek 90%-ában, ha nem többen, a probléma a fejben, a lélekben van, nem a szervi adottságokban. Mindenekelőtt ott kell rendet tenni. Hát mi el is kezdtünk pozitívan gondolkozni. A spirituális oldaláról is igyekeztünk megragadni a témát, így aztán gyertyamágiába fogtunk. Én nem először, a főiskola alatt több-kevesebb sikerrel űztem a baráti kör szerelmi életének fellendítése, illetve tanulmányi sikereinek érdekében. A páromnak első találkozása volt ez a gyakorlati spiritualitással. Számára megdöbbentő élmény volt.

De ne szaladjunk ennyire előre. Mindenekelőtt megfelelő eszközöket kellett beszerezni, úgyismint gyertya. Jó boszorka tudja, hogy a gyertya mágiája a színek mágiája, s éppen ezért nem mindegy, hogy milyen gyertyával terelgetjük szándékainkat a megfelelő mederbe. Első és leglényegesebb szempont, hogy a gyertya ne felületileg színezett legyen, hanem színes viasz legyen az alapanyaga. Az összes többi tényező profi boszorka számára könnyen előállítható. De távoll áll tőlem a profiság, úgyhogy igyekeztem olyan gyertyát beszerezni, ami kellőképpen elő van készítve.

Hát becibáltam a páromat a rég kiszemelt kincseszugba, hogy ott vegyünk olyan gyertyát, ami biztosan megfelel a „mágikus előírásoknak”. Betérültünk tehát a boltba, bár a párom kissé huzakodott, túlontúl idegen volt neki ez a terep. Az első pár perc után már beszélgetésbe bonyolódtunk a pult mögött ülő nővel, aki tanácsokat adott nekünk, lényegesen jobban ismervén nálunk a témát. Körülbelül 10 éve kezdtem foglalkozni a témával, de most először beszélgettem egy wicca főpapnővel. Nem bírtam betelni az élménnyel. Persze először görcsbe rándultam, senki se bírja túl jól, ha a veséjébe látnak. Aztán felengedtem. Azóta is visszajárunk. Nagyon kedvesek voltak, meghívtak minket a nyári napforduló szertartására. Ezt egyébként is nyilvánosan ünnepelték. Nemsoká velük ünnepeljük a betakarítást, a szüretet. Nem mintha idén olyan sokat tettem volna a szüretért, nem is tudtam hazautazni, hogy segédkezzem. A nyarat is mással töltöttem, az esküvőt szerveztem. De mindenek ellenére ez az egyik kedvenc boszorkányszombatom, és hálás szívvel fogadtam a meghívást az újabb ünneplésre.

De megint nagyon előreszaladtam. Még a múltat se bontottam ki, de már a jövőbe nézek. Hol van itt a mérnöki következetesség?! Ejnye lányom!

Első lépések

Kezdetben vala – tabula rasa – gyermekelme, a maga ártatlanságával. Aztán jött a környezet, és hozta az élményeket. Együtt érkeztek a mesék és a realitás, karöltve jött az ateizmus és a kereszténység. Aztán jöttek a betűk, majd a szavak, s kitárult az információk világa. Lett mindebből egy katyvaszolt lelkületű kamasz, aki csak erdőn-mezőn, kertben, vagy a könyvei közt érezte jól magát. Lehet freudi elírás, de kétszer is azt írtam, hogy „érezte magát”, csak így puritánul, jól nélkül. Meglehet, ez az igazság.

A családom meghagyta nekem az önálló gondolatok, vélemény szabadságát. Hanem az önálló döntési próbálkozásaimat igencsak igyekeztek visszanyesni. Nem is értem, hogy nem látták, a kettő együtt működhetetlen.

Így aztán az első adandó alkalommal messzire mentem. Tanulni. A főoskolának sok egyéb hozadéka is volt, tudáson és diplomán felül. Barátok, önbizalomcsírák, jellemfejlődés. Jelentem, amit középiskolában elkezdtem, azt ott befejeztem. Nem abbahagytam, hanem végigjártam az útját. Leszámoltam az embergyűlölettel.

Találkoztam ott jó és rossz barátokkal. Utóbbiak mára felszívódtak a társadalom éterében, előbbiekkel ma is össze-összefutunk, támogatjuk egymás lelkét, ahol tudjuk. Akik helyileg közelebb vannak, vagy információtechnikailag elérhetőbbek, azokkal gyakrabban kommunikálok, másokkal ritkásabban. De közülük is egyet szeretnék kiemelni, akinek több mérföldkőnél is jelentős szerepe volt utamon.

Rékával érdekes volt a barátságunk. Voltak sülve-főve időszakok, ebből jutott a több, s akadtak se veled periódusok. Nyaranta egymást hívtuk meg egy-két hétre, s a másik mindig örömmel váltotta be a meghívást a családi vendégszeretet bankjában.

Elvarázsolt lányok voltunk mindketten, s talán vagyunk ma is. Mesék, mítoszok, fantasy-történetek bűvölték lelkünket. Míg bennem nagyobb volt az elvágyódás, Rékában több volt a romantikus hajlandóság. Közel sem voltunk egyformák, de jól megértettük egymást.

Nyáron nálunk időzött, s éppen anyukámat kísérgettük a bevásárlásban, amikor egy könyvesbolt kirakatában felfedeztünk egy bűvöletes művet. Borzongva néztük A boszorkányság nagykönyvét. Hazaérve összeszámoltuk zsebpénzünket, s még aznap délután megvettük az opust. Olyan kifejezésekkel találkoztam akkor először, amelyek azóta életem meghatározó részévé váltak.

Idővel szétsodródtunk, az újpogány misztikum Rékát nem érintette meg úgy, mint engem. Neki a boszorkányság inkább romantika volt, s ezen a vonalon, a regények felé érdeklődött tovább. Én másfelé tartottam, s még a főiskola éveiben belemélyedtem – már amennyire akkori lehetőségeim engedték – a boszorkányság és wicca mélységeibe.

Mindkét pályáról akadna mit kibontani, de most koncentráljunk a kereszteződésekre. Olvastunk mindketten egy kedves, ám maratoni hosszúságú könyvsorozatot, melytől korántsem áll távol a misztikum. Ő találta a könyvtárban, s mivel ott hiányos volt, a neten kezdett utánajárni a további részeknek. Ha jól tudom, végül mindet megtalálta, s végig is olvasta. Én akkortájt nem voltam ilyen lelkes, s internethez is korlátozottabb volt a hozzáférésem. Meg amúgy is inkább írtam akkor, mint olvastam.

Jóval a fővárosba költözésem után hívta fel a figyelmemet egy könyvesboltra, ahol talán meg lehet kapni a sorozatot, és egyéb könyveit is az írónőnek. Mivel megígértem, benéztem oda. Remek bolt, rengeteg nagyon jó könyvvel, és a tőszomszédságában igazi kincsesboltra bukkantam. Kiderült később, hogy a kettő egy tulajdonban van. A második egy aprócska zug, misztikumok szentélye.

Oda is visszajárunk életem társával. Bár beszélgettem korábban is olyanokkal, akik pogánynak, wicca-nak vallották magukat, még soha nem álltam olyan közel természethívőkhöz mint azóta, hogy ezt a kis misztikus boltocskát felfedeztem. S hogy honnan tudom, ők bizony nem sarlatánok? A jónál is jobb mércém van erre.