Nyári napforduló – 2011.

Frissebb élményként kellett volna írnom róla. Az azóta történtek ködében kezd elhalványulni, és már csak mérföldkőnyi momentumaira emlékszem.

A helyszínt alig találtuk meg, még soha nem jártunk arra. A szabad ég alatt volt a szertartás, bár nem hagytuk el a várost. Egy nagyobbacska, már-már erdőnyi parkban, annak is nem túl mélyén állították fel az oltárt. A szomszédos tisztáson hatalmas máglya állt készenlétben. Itt állították fel azt az asztalt is, amelyről lakomázni lehetett. Batyus-bál jellegű volt, mindenki vitt valami ételt-italt. Mi is, pedig csak a szertartásra maradtunk.

Az este rosszul indult. Késett a szertartás kezdete, pedig nekünk utána is időre kellett volna menni. A párom nagyon dühös volt, amiért nem a megbeszéltek szerint alakult a napirend. Türelmetlenül hallgatta végig az előadásokat. A másodikra már eléggé lehiggadt, oda is tudott figyelni. A kelták életmódjáról szólt. Az előadó láthatóan nem volt gyakorlott, az előadás nem volt gördülékeny. Ellenben fejből mondta, és sok humorral fűszerezte, ezért elnyerte a tetszésünket.

Amikor a szertartás megkezdődött végre, Szultán még elutasító volt. Külső szemlélő akart maradni, csak meg akarta várni, hogy én végezzek. Ragaszkodtam hozzá, hogy beálljon velem a külső körbe, és részt vegyen a rituáléban. Életünk első wicca szertartása volt ez. Én elfogódottan ácsorogtam, el se hittem, hogy tényleg itt vagyok. Szultán is érdeklődéssel nézelődött, ha már beállt a körbe. Amikor a főpap és a főpapnő körbehordták a süteményt és a bort, volt, aki nem akart beleinni a közös kehelybe. A páromnak másféle aggályai voltak. Mókás volt látni, ahogy kehely felé szimatolt, nem volt tisztában azzal, hogy miféle ital van benne. Szimatról megállapította, hogy legalább elfogadható minőségű bort kínálnak neki, az ellen nem volt kifogása, így beleivott.

Ezután következett az a pont, amikor a szertartás résztvevői egy úgynevezett energiakört hoznak létre, s ki-ki a maga céljai szerint irányítja el az energiát. Valójában magát az energiát a szertartást vezető papok adták, aztán beálltak a körbe. Megfogtuk egymás kezét úgy, hogy egyik kézzel fogadtuk, a másikkal adtuk az energiát. Éreztem, hogy a párom megfeszül az energiaörvényben. Egyre jobban szorította a kezemet. Utóbb mondta, hogy ilyent még soha nem érzett, kis híján elájult az energiaözöntől. Én akkor sem éreztem semmi ilyen megfogalmazhatót, de nem tudtam kinyitni a szemem, hogy ránézzek. Őt teljesen megdöbbentette ez az élmény. A fekete gyertyához tudta hasonlítani, de annak az erőnek a többszörösét érezte itt. Sajnos nem volt időnk arra, hogy ott maradjunk beszélgetni, pedig jól esett volna.

A Kelta-Wicca-Hagyományőrzők Egyházának oldalán a következő meghatározás van erre a jelenségre:
Energiakör:
Gyakran használatos a rituálék során. Szoktak energiát küldeni a Földanyának, a természetnek, vagy embereknek, akikről tudják, hogy szüksége van rá.
A coven tagjai megfogják egymás kezét. A helyes kézfogásnál a jobb kéz van felül, mint aktív kéz, a bal kéz pedig alul, mint passzív kéz. Így az energia balról jobbra áramlik. Először létrehozzák a kört, és érzékelik mindannyiuk energiáját. Amikor a kör teljes, elkezdik áramoltatni az energiát, előbb lassan, csordogálva, majd fokozzák, egyre gyorsabban és egyre erősebben. Általában a Főpap koncentrálja az energiát a kívánt irányba, a többiek pedig áramoltatják azt.

Csodálatos élmény volt mindkettőnknek. Az energiaörvény után Szultán egyet sem morgott amiatt, hogy elkésünk a másik helyről. Azt mondta, hogy ez megér egy kis késlekedést.

Minden csoda ellenére voltak benne zavaró tényezők, pl. más sétálgatók, kutyasétáltatók. Ugyanis a hely nemcsak teljesen nyilvános, de némileg forgalmas is. A boszi mondta, hogy a következő ünnepen nem lesz ilyen. Bár ugyanabban a parkban leszünk, egy kicsit eldugottabb, érintetlenebb tisztáson. Még több, mint egy hetünk van addig, de már türelmetlenül várom.