Kezdetben vala – tabula rasa – gyermekelme, a maga ártatlanságával. Aztán jött a környezet, és hozta az élményeket. Együtt érkeztek a mesék és a realitás, karöltve jött az ateizmus és a kereszténység. Aztán jöttek a betűk, majd a szavak, s kitárult az információk világa. Lett mindebből egy katyvaszolt lelkületű kamasz, aki csak erdőn-mezőn, kertben, vagy a könyvei közt érezte jól magát. Lehet freudi elírás, de kétszer is azt írtam, hogy „érezte magát”, csak így puritánul, jól nélkül. Meglehet, ez az igazság.
A családom meghagyta nekem az önálló gondolatok, vélemény szabadságát. Hanem az önálló döntési próbálkozásaimat igencsak igyekeztek visszanyesni. Nem is értem, hogy nem látták, a kettő együtt működhetetlen.
Így aztán az első adandó alkalommal messzire mentem. Tanulni. A főoskolának sok egyéb hozadéka is volt, tudáson és diplomán felül. Barátok, önbizalomcsírák, jellemfejlődés. Jelentem, amit középiskolában elkezdtem, azt ott befejeztem. Nem abbahagytam, hanem végigjártam az útját. Leszámoltam az embergyűlölettel.
Találkoztam ott jó és rossz barátokkal. Utóbbiak mára felszívódtak a társadalom éterében, előbbiekkel ma is össze-összefutunk, támogatjuk egymás lelkét, ahol tudjuk. Akik helyileg közelebb vannak, vagy információtechnikailag elérhetőbbek, azokkal gyakrabban kommunikálok, másokkal ritkásabban. De közülük is egyet szeretnék kiemelni, akinek több mérföldkőnél is jelentős szerepe volt utamon.
Rékával érdekes volt a barátságunk. Voltak sülve-főve időszakok, ebből jutott a több, s akadtak se veled periódusok. Nyaranta egymást hívtuk meg egy-két hétre, s a másik mindig örömmel váltotta be a meghívást a családi vendégszeretet bankjában.
Elvarázsolt lányok voltunk mindketten, s talán vagyunk ma is. Mesék, mítoszok, fantasy-történetek bűvölték lelkünket. Míg bennem nagyobb volt az elvágyódás, Rékában több volt a romantikus hajlandóság. Közel sem voltunk egyformák, de jól megértettük egymást.
Nyáron nálunk időzött, s éppen anyukámat kísérgettük a bevásárlásban, amikor egy könyvesbolt kirakatában felfedeztünk egy bűvöletes művet. Borzongva néztük A boszorkányság nagykönyvét. Hazaérve összeszámoltuk zsebpénzünket, s még aznap délután megvettük az opust. Olyan kifejezésekkel találkoztam akkor először, amelyek azóta életem meghatározó részévé váltak.
Idővel szétsodródtunk, az újpogány misztikum Rékát nem érintette meg úgy, mint engem. Neki a boszorkányság inkább romantika volt, s ezen a vonalon, a regények felé érdeklődött tovább. Én másfelé tartottam, s még a főiskola éveiben belemélyedtem – már amennyire akkori lehetőségeim engedték – a boszorkányság és wicca mélységeibe.
Mindkét pályáról akadna mit kibontani, de most koncentráljunk a kereszteződésekre. Olvastunk mindketten egy kedves, ám maratoni hosszúságú könyvsorozatot, melytől korántsem áll távol a misztikum. Ő találta a könyvtárban, s mivel ott hiányos volt, a neten kezdett utánajárni a további részeknek. Ha jól tudom, végül mindet megtalálta, s végig is olvasta. Én akkortájt nem voltam ilyen lelkes, s internethez is korlátozottabb volt a hozzáférésem. Meg amúgy is inkább írtam akkor, mint olvastam.
Jóval a fővárosba költözésem után hívta fel a figyelmemet egy könyvesboltra, ahol talán meg lehet kapni a sorozatot, és egyéb könyveit is az írónőnek. Mivel megígértem, benéztem oda. Remek bolt, rengeteg nagyon jó könyvvel, és a tőszomszédságában igazi kincsesboltra bukkantam. Kiderült később, hogy a kettő egy tulajdonban van. A második egy aprócska zug, misztikumok szentélye.
Oda is visszajárunk életem társával. Bár beszélgettem korábban is olyanokkal, akik pogánynak, wicca-nak vallották magukat, még soha nem álltam olyan közel természethívőkhöz mint azóta, hogy ezt a kis misztikus boltocskát felfedeztem. S hogy honnan tudom, ők bizony nem sarlatánok? A jónál is jobb mércém van erre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése